Azon

2009 április 16. | Szerző: Justme |

 hogy tulajdonképpen hogy veszem rá magam arra hogy felkejek az ágyból elinduljak dolgozni, hogy egyátalán működjek?

Amikor legszívesebben reggel a kávémmal a kezemben ülnék a kedvenc helyemen, a konyhában, miközben üres tekintettel bámulnék ki egész nap a fejemből.. És csak hagynám hogy az érzéseim győzzenek. Csak legalább egy napra. Kikapcsoni mindent. A külvilágot. A kötelességeket. És csak magammal foglalkozni,ami abban merülne ki hogy csak ülnék üres tekintettel….

Aztán amikor már mindenem fáj, és feszít, már a torkomat szorongatja, felállni, és csak menni, és nem gondolkodni..

Ehelyett, elindulok dolgozni, felveszem az álarcot, és végigcsinálom a napot, bár ezek az érzések nem hagynak, és ezekkel eggyütt kell túlénem…

 

 

-Szerettem otthon a hídakat például, szerettem a múzeumokat, ami gondolom nem lep meg, szeretem nézni a vízet este,amikor a fények játszanak rajta, elképzelni hogy miket láthat, szerettem a várost összes arcát, az épületeket nézni reggel amikor ők is éberednek, délután amikor a várossal együtt lüktetnek, de legjobban a várost is este szerettem, mert akkor sokkal könnyebben megnyílik, és mutatja meg hogy milyen is igazából. Szerettem lenézni a városra, és az emberekből csak kicsi foltokat látni..És nagyon szerettem az eldugott kis helyeket, ahol nyugodtan ülhettem, és nem látott senki,mert a fák eltakartak, pedig a város közepén ültem.

Mindez olyan természetességgel jött ki belőlem, hogy én is meglepődtem. Ránéztem,és láttam rajta, hogy szeretné ha folytatnám. Én viszont kezdtem azt érezni hogy egyre több dolgot mondok el, amit nem is akartam. Pedig nem is ismerem..

 

Never Too Late?