Mintha álomban

2009 április 18. | Szerző: Justme |

 Sehol sem jó. Semmi sem jó.

De csinálni kell, működni kell, levegőt kell venni, vásrolni kell, főzi kell, takarítani kell..

Létezni kell.

Miközben úgy érzem minden izmom, minden atomom azt követeli, hogy csak üljek le ahol vagyok, húzzam össze magam amilyen kicsire csak tudom,és engedjem el a fájdalmat, járja át mindenemet, míg össze nem sűrűsödik, és álnok módon ki nem tör a szemeimen. Az egyetlen látható formában.

És ne érdekeljen ki lát, és mit gondolnak rólam…

 

Nem tudom mennyi idő telet el, mióta hazahozott, még mindíg a zugomban ülök az ablaknál. Még mindíg az arcomon van a kezem, őrizve ajkának nyomát.

Még mindíg újra, és újra élem az egész napot. Aztán észreveszem, hogy lassan nyit a pékség, és jönnek az emberek. Valmi fura módon a barátaimnak érzem őket ebben a távoli országban.. És megjött a kalapos öreg barátom is hű társával..

Öltöznöm kéne. El kell kezdenem a napot, és el kell temetnem ezt a napot magamban, vagy le kell itt tennem a kuckómban az emléket,és mindennap visszatérni hozzá, amilyen gyorsan csak lehet. Egy keveset magammal vinni, hogy kibírjam a napokat, de csak annyit.

Beállok a tus alá,és az arcomat utoljára hagyom,mint egy gyerek,aki nem szeret arcot mosni. Elzárom a csapot, kilépek, és arra gondolok, talán csak egy álom volt.. Fel sem merül bennem hogy talán tényleg értem jön pénteken. Hogy azért mert én  annyira makacsul próbálom a lehetőséget is kizárni, ő még jöhet..

Felöltözöm, lesétálok a kutyával, de még véletlenül sem nézek arra, ahol ő állt a kocsival.. Próbálom húzni az időt, hogy még lent lehessek, és ne keljen elindulni dolgozni.. Közben érzem hogy ez nevetséges, hiszen nem is ismerem.. És mégis olyan érzés, mintha hiányozna valami belőlem. Valami, aminek a részemnek kell lennie, de eddig nem tudtam hogy ekkora szükségem van rá..

Végül mégiscsak felviszem a kutyát, nyomok búcsúzoul egy puszit az orrára, és megigérem neki, hogy sietek haza..

Ő már megy is a kuckómba…

Szombat..

 

Never Too Late?