Rég nem
2009 április 21. | Szerző: Justme
Pedig mindíg azzal kezdem a napot, hogy kereslek az égen.
Jó korán, amikor még csend van az utcán,amikor még nem hallok mást csak a madarak társalgását, és élvezem hogy a hűvös levegő bejön a nyitott konyhaablakon. De mivel már nem láttalak, nem is tudok semmit sem..
És a napok egyre elviselhetetlenebbek.
Sosem szerettem várni, mégis arról szólt az életem hogy várok. Ráadásul úgy vártam, hogy nem is tudtam róla.
De mindíg is azt szerettem volna, hogy……
Végül úgy döntök, megkockáztatom hogy kinyitom a számat, mert ha mégiscsak egy álom, akkor is megérte, mert lesz mit a kuckómba magammal vinnem.
-Szóval ha már tényleg neked igértem a péntekem, és ha tényleg nem szívességből vagy itt, akkor mik is a tervek?-kérdezem gyorsan, mert még mindíg a fülemben csengenek előbbi szavai, amitől a vérem össze-vissza száguld még mindíg az ereimben, és tudom ha lesz rá időm, százszor, és ezerszer fogom még visszapörgetni magamban a szavait. De minthogy tényleg úgy tünik hogy nem álmodom, remélem lesz még mire emlékeznem a mai napból… Keze még az arcomon van, és azt mondja.
-Minthogy nem számítottam arra, hogy kutyafelügyeletet is vállalsz, ezért amit mára terveztem nem jön össze, de nem reménykedj, lesz még szabadnapod, és én akkor is itt leszek.. Tehát mit szólnál, ha mutatnék neked egy közelebbi parkot mint ahol én lakom? Arcán már ott is a kedvenc mosolyom..
-Jó ötlet. Hátha ott nem próbálnak meg egy labdával hatástalanítani. Aztán nem visznek haza, és nem jönnek csak azért fel a lakásomba, mert gyerekkoruk óta kiváncsiak rá.
Vigyora még szélesebb lesz, én meg arra gondolok, ezt ma még nagyon sokszor szeretném látni!! De ha lehet nem csak ma, hanem holnap,holnapután, és..
-Akkor pakoljuk fel a kutyákat. Húz vissza megint a hangja.
-És ne is reménykedj, figyelni fogom az összes labdával lévő férfit, és nem engedlek egyik közelébe sem. Lőjjenek maguknak mást.. Te már le lettél vadászva. És ezt még meg is kell köszönnöm a kutyádnak…
Ránézek, azt hiszem a szememben már látja a gyülekező felhőket, ezért gyorsan magához húz, és egy puszit nyom az arcomra, majd elkezd az ajtó felé húzni..
-Jól fogok viselkedni.-igéri. És hallom hogy alighanem megint vigyorog.
De nem kockáztatom meg hogy ránézek…
Never Too Late?
Ahogy a kedvenc
2009 április 20. | Szerző: Justme
azon gondolkodom hogy fogok egy újabb napot, egy újabb hétfőt kibírni.
Kizárt hogy végig tudjam csinálni. Ahogy elindulok, gyakorlatilag megáll az idő…
Szeretném legalább az utazást elhúzni,mert akkor egy kicsivel könyebb..
Nézem az emberek arcát, ha nem hallgatok zenét, hallom a beszélgetéseket, és arra gondolok, miért is vergődök,amikor még van mit ennem, van még munkahelyem? Próbálom magam kihúzni az önsajnáltaból, és általában ez működni szokott, mert a gyakorlatias énem meggyőzi az álmodozót hogy ne vinnyogjon, hanem kapja össze magát..
De mostanában, vesztésre áll, mert álmodozó nem akarja átadni a helyét, és most én sem akarom meghallani gyakorlatias énemet.. Próbálkozik néha, de nem sok sikerrel..
Én pedig várom a Holdat, és lesem a Napot..
És remélem elég erős leszek hogy gyakorlatias énem mellé álljak..
Talán, nemsokára….
Never Too Late?
Nyugtalan
2009 április 19. | Szerző: Justme
Türelmetlen, ingerült, és mégis hihetelenül üres.
Mintha elveszettem volna valakit. Valakit, aki sosem volt az enyém.
És sosem lesz.
Akárhány élet is jut még.. Olyan sosem lesz amiben minket egymásnak szánt a sors, az élet, a mindenható, a véletlen, a szerencse..
Úgy döntök, inkább felöltözöm, mielőtt bármi mást mondanék. A szobám felé veszem az irányt, és magamra csukom az ajtót. Remegő lábakkal doboml le magamról a törölközőt, és kapom ki találomra a szekrényből a ruhákat. Egy farmer, és egy blúz akad a kezembe. Magamra kapom őket, a hajamat, sajnos csak a fürdőben tudom kifésülni, úgyhogy a fejemen lévő törölköző marad. Kimegyek a szobából, de felé sem pillantok, már a fürdőszoba ajtót csukom magamra. Gyorsan kifésülöm, és megszárítom a hajam. Kinyitom az ajtót, kilépek, és látom hogy a könyveimet nézegeti. Felémfordul mikor meghallja a lépteimet.
-Te aztán szeretsz olvasni.
-Igen,szeretek,-válaszolom, de azt mégjobban szeretném tuni hogy mit keresel itt? És hogy jutottál be a házba?
-Péntek van,mint ahogy azt már mondtam, és megbeszéltük, hogy pénteken az enyém vagy. A házba pedig a kutyás barátod engedett be.
Hogy az övé vagyok!! Jó,jó!! De miért csak pénteken? Suhan át az agyamon egy pillanat alatt a gondolat. Lehajtom a fejem, és azt mondom neki.
-Igen, tényleg megbeszéltük, de azt hittem nem gondolod komolyan. Nem kell csak szívességből kedvesnek lenned velem.
-Nem vagyok az a típus aki szívességből bármit is csinál.-mondja.
Odalép elém, az állam alá nyúl, megemeli a fejem, hogy a szemébe nézzek, és nekem már megint megbolondul a szívem, és elfelejtem már megint mit akartam mondani neki.
-Csak a lakást akartam megnézni. Tudod, ez már régi vágyam. De ez sokkal szebb mint ahogy elképzeltem.-mondja.
-Jah, igen, tényleg.-mondom csalódással a hangomban.
Elneveti magát.
-Nem találkoztam olyan nővel, mint te, aki ennyire nem volt tisztában azzal milyen hatással van a férfiakra. Komolyan nem teszett ahogy a szomszédod rádnézett amikor ajtót nyitottál az előbb. Legszívesebben lelöktem volna a lépcsőn, hogy csak én láthassak. Most is itt állsz egy blúzban, és farmerban, de így is hihetelenül tetszel. És te tényleg azt hiszed a lakás miatt vagyok itt?
Kezét elveszi az államról,és a fülem mögé simítja a hajamat. Tudom,vagy legalábbis azt hiszem hogy tudom hogy mondanom kéne valamit, de nem bírok megszólalni, mert félek, hogy ha megteszem, felébredek, és rájövök hogy elaludtam a kádban.
Never Too Late?
Aludhatnék,
2009 április 19. | Szerző: Justme
mert vasárnap van..
De ahogy kezdek ébredezni, tudom hogy nem fogok már visszaaludni..
Hogy lehet, hogy egy hangszer, amit valaki mesteri módon tud megszólaltatni, pontosan visszaadja az érzéseimet? Egy zongora. Egy gitár. Egy hegedű.
Egy zongora.. Becsukom a szemem, és hallgatom. Élvezem ahogy visszhangzik bennem minden egyes hang..
Mert aki ezt írta, sejthet valamit…
A napok számolatlanul telnek, a kuckómon kívül csak annyi időt töltök, amennyit muszáj..
Reggel az figyelmeztet mikor kell indulnom, amikor már távolodik a két barát. A délután annyival gyorsabb, hogy sokáig dolgozom, és este homlokomat az üvegnek támasztva azt a helyet názem, ahol a kocsija állt.
Közben folyamatosan küzdök ez ellen az egész ellen. Tudom hogy újra normálisan kell műkődnöm. Rengeteg tanulmányt kell még elolvasnom. Keményen küzdöttem azért hogy itt legyek,és nem dobhatok fel mindent, egy délután miatt, aminek valószínüleg csak számomra volt jelentősége. El is határozom, hogy holnap nekiállok, és újra ember leszek..
Ennek megfelelően összekészítem az elmaradásaimat,és másnap reggel a kádban kezdek,mert így bitzosan nem kötök ki a zugomban.. És egyenlőre úgy tünik működik a dolog, mert mintha haladnék. Ez bevált, gondolom két cikk között, mikor kopogást hallok. Ezt nem hiszem el! Ki az, és mit akar? És ki az?! Nem ismerek igazából senkit sem, pár szomszédon kívül. Az egyik egy fiatal srác, és velem szemben lakik, ő kopogott már be, mert neki is van egy kutyája, és néha leadjuk egymásnak a kutyákat, ha tudjuk hogy későn jövünk. Gondolom most is ő az.. Kilépek a kádból, magamra tekertek egy törölközőt, de rájövök hogy a hajam is csöpög. Arra is tekerek egy másikat. Mostmár beszállhatnék a múmiák szépségversenyébe. Valószínűleg azt is elveszteném..Megint kopognak. Jó,jó, motyogom magamban. De türelmetlen vagy..
Végre odaérek az ajtóhoz, kinyitom,és a zöld szemekkel találom magam szemben!A lélegztem is elakad,és ugyanazzal a mozdultattal csapom is be az ajtót, amivel kinyitottam! A szivem talán nem is dobog, vagy olyan őrülten ver, hogy nem tudom,megddig bírja még. Hallok az ajtó mögül egy halk nevetést, és mintha beszélne valakivel!! Aztán megint kopognak!! Na ne! Ha most még az az átok szomszéd is kitalálja hogy áthozza a kutyát, akkor két férfi előtt kell állnom,talpig törölközőben. De tudom hogy nincs időm átöltözni,és ezen már nem lehet rontani.. Veszek egy mély levegőt, és újra kinyitom az ajtót. Mindketten odanéznek, a vendégkutya már bent is van. Kedves szomszédom felhúzza a szemöldökét, de a szememből ítélve jobbnak látja ha csak annyit mond mikor jön érte, és már fordul el, de látom hogy ő sem tud elnyomni egy mosolyt. Nyitnám a számat, de a hívatlan vendégem már bent is van a lakásban, be is csukta az ajtót, mindezt úgy, hogy közben engem is betolt a lakásba.
Felnézek rá, és bár az előbb még igencsak csúnya szavak jártak a fejemben, mikor kinyitom a számat, csak annyit kérdezek. Vagy csak hörgök talán..
-Hogy kerülsz te ide?!
-Péntek van.-mondja nevetéstől remegő hangon..
Péntek!!!!
Never Too Late?
Mintha álomban
2009 április 18. | Szerző: Justme
Sehol sem jó. Semmi sem jó.
De csinálni kell, működni kell, levegőt kell venni, vásrolni kell, főzi kell, takarítani kell..
Létezni kell.
Miközben úgy érzem minden izmom, minden atomom azt követeli, hogy csak üljek le ahol vagyok, húzzam össze magam amilyen kicsire csak tudom,és engedjem el a fájdalmat, járja át mindenemet, míg össze nem sűrűsödik, és álnok módon ki nem tör a szemeimen. Az egyetlen látható formában.
És ne érdekeljen ki lát, és mit gondolnak rólam…
Nem tudom mennyi idő telet el, mióta hazahozott, még mindíg a zugomban ülök az ablaknál. Még mindíg az arcomon van a kezem, őrizve ajkának nyomát.
Még mindíg újra, és újra élem az egész napot. Aztán észreveszem, hogy lassan nyit a pékség, és jönnek az emberek. Valmi fura módon a barátaimnak érzem őket ebben a távoli országban.. És megjött a kalapos öreg barátom is hű társával..
Öltöznöm kéne. El kell kezdenem a napot, és el kell temetnem ezt a napot magamban, vagy le kell itt tennem a kuckómban az emléket,és mindennap visszatérni hozzá, amilyen gyorsan csak lehet. Egy keveset magammal vinni, hogy kibírjam a napokat, de csak annyit.
Beállok a tus alá,és az arcomat utoljára hagyom,mint egy gyerek,aki nem szeret arcot mosni. Elzárom a csapot, kilépek, és arra gondolok, talán csak egy álom volt.. Fel sem merül bennem hogy talán tényleg értem jön pénteken. Hogy azért mert én annyira makacsul próbálom a lehetőséget is kizárni, ő még jöhet..
Felöltözöm, lesétálok a kutyával, de még véletlenül sem nézek arra, ahol ő állt a kocsival.. Próbálom húzni az időt, hogy még lent lehessek, és ne keljen elindulni dolgozni.. Közben érzem hogy ez nevetséges, hiszen nem is ismerem.. És mégis olyan érzés, mintha hiányozna valami belőlem. Valami, aminek a részemnek kell lennie, de eddig nem tudtam hogy ekkora szükségem van rá..
Végül mégiscsak felviszem a kutyát, nyomok búcsúzoul egy puszit az orrára, és megigérem neki, hogy sietek haza..
Ő már megy is a kuckómba…
Szombat..
Never Too Late?
Mintha az idő
2009 április 18. | Szerző: Justme
Vagy mintha olyan lenne mint én.. Szürke, hideg….
Hétvége van. És ma végre azt kéne csinálnom, amire egész héten vágytam.
Ágyban maradni, takarót fejre húzni. Fájni.
Ehelyett, felkelni, kutyátsétáltatni, háztartást intézni, és mindezekkel együtt fájni…
Úgyhogy inkább a reggeli kávém,mellé lopott időmmel….
Kinézek a kocsiablakon, és szomorúan veszem észre, hogy tényleg itthon vagyok.
A kutya még mindíg jóízűen alszik. Kezdek kételkedni benne, hogy az én kutyám…
-Régen, még gyerekoromban, ezen a környéken laktunk.-mondja. Persze bejártuk az egész környéket szünetekben, és lehet hogy hülyén hangzik, de ez az épület volt az egyik kedvencem. Mindíg szerettem volna feljutni a tornyokba, és onnan lenézni. A házba többször be is jutottunk, de mindíg elcsíptek minket mielőtt ki tudtuk volna nyitni az ajtót. Rég nem jártam erre, gondolom azóta már csináltak vele valamit. Tudtad hogy ez az utca az egyik legrégebbi?
-Nem véletlen lakom itt.. Őrülten vonzanak a régi dolgok.. Megint egy széles mosoly a jutalmam.
-Ami a tornyokat illeti, lakásokat csináltak belőlük. A bal oldaliban lakom. Szeretem az ablaknál lévő kis beugrót. Azt hiszem az egész lakásból azt szeretem a legjobban. Olyan kicsi, és meleg. Oda szoktam bevackolni magam,persze csak ha gyorsabb vagyok a kutyánál, és onnan szoktam kibámulni az utcára. Reggel, munka előtt ott kezdek. Csak azért, hogy megnézzem épp milyen idő van, mit vegyek fel, persze nagyjából tudom hogy esni fog,de így nem érzem annyira hülyén magam attól, hogy felkelek inkább korábban, csak lássam ahogy a szemközti pékségbe bemennek a emberek, és már pontosan tudom ki mikor fog érkezni. Általában még sötét van, és csak az ablakokon keresztül szűrödik ki némi fény,de tudom hogy az eladó már fel töltött mindent, és várja az első vevőket. Mindíg ugyanazzal a kedves mosollyal ,minden nap.Mindíg vált egy két szót mindenkivel. Tudom mikor telet le az egy órám az ablakban,mert percre pontosan jelenik meg az öreg bácsi a kutyájával. Az arcát nem szoktam látni, de az elmaradhatatlan kalapból,és a kutyából pontosan tudom, hogy lejárt az időm… Még megvárom hogy kifizesse a két pésüteményét,amiből szerintem egy fíxen a kutyáé, és elkezdek öltözni..
Ekkor kapok észbe, hogy egy kicsit megint többet járt a szám a kelleténél.Ahhoz képest hogy azt mondtam neki, hogy nem vagyok túl beszédes, így is többet tud rólam, mint a kollégáim. A reggeleimről legalábbis biztosan. Feléfordulok, mert szeretném látni, hogy elaludt-e ő is mint a kutyám, és akkor kisurranhatok az autóból,vagy udvariasságból még nyitva van a szeme. De most hogy leállította a motort, és csak egy utcai lámpa halvány fénye jut be az autóba,annyit tudok megállapítani, hogy a szeme nagyon is nyitva van, és én annyira szeretnék belenéni azokba a zöld szemekbe.
Ezért inkább úgy döntök, elég volt mára ennyi belőlem,és gyorsan elköszönök. Nyitnám az ajtót, de megfogja a kezem. És nekem hirtelen nem is lesz olyan sürgős kiszállni a meleg kocsiból,és elszakadni a meleg kezétől.
-Várj! Holnap dolgozol?
-Igen!-vágom rá gondolkodás nélkül. Összeráncolja a homlokát, és elkezdi sorolni a napokat.
-És vasárnap is? És hétfőn?Kedden? Én bólogatok minden eddig felsorolot napnál.
-Akkor addig nem engedlek el, amíg nem ígérsz nekem egy napot, mert megígértem hogy megmutatom a várost.
Mosolygok magamban a hangja komolyságán. De végül arra jutok, hogy mindegy melyik napot mondom, valószínüleg holnapra arra sem emlészik hol lakom..
-Péntek.-mondom neki találomra.
Elégedetten bólint, de még mindíg a kezében van a kezem,én pedig próbálom bevésni milyen jó érzés az érintése, mert már tudom hogy ez is része lesz az ablakba kucorodásomnak. Ez a nap, ez a délután, a keze melege, a szeme színe, a kócos haja, a lélgzése, és minden lopott pillantás..
Végül leveszi a kezét az enyémről,és mielőtt lenne időm ezen szomorokodni, már az acomon érzem a száját. Egy gyors puszit lehet az arcomra, amitől annyira zavarba jövök, és olyan hihetetlenül jól esik, hogy levegőt is elfelejtek venni..
-Péntek reggel itt vagyok!-mondja. De már száll is ki az autóból, kinyitja a hátsó ajtót, megsimogatja a kutya fejét, és már jön is nekem ajtót nyitni.
Én közben elkezdek lélegezni, és kiszállok az autóból.
-Köszönök mindent-motyogom, de még mindíg érzem a száját az arcomon, és elindulok a lépcső felé. Nem merek visszanézni, de még nem hallom a motor hangját. Csak remélem hogy nem engem néz még mindíg miközben a kulcsot próbálom a kapuba betenni, de remegő kezeim nem sokat segítenek. De csak sikerül,és mikor már bent vagyok a házban, hallom csak a motor hangját.
Felszaladok a lépcsőn, mert úgy érzem a lift túl lassú lenne őrültten verő szívemnek. Belépek a lakásba, ledobom a kulcsot, és már rohanok is az ablakomhoz, hogy kinézzek..
Persze elment már.. De talán jobb is ez így. Maradjon ez egy szép álom..
És bevackolom magam az ablakmélyedésbe..
Never Too Late?
Pont olyan
2009 április 17. | Szerző: Justme
mint az időjárás..
Reggel koromfekete, napközben borongós, de nagyon kínlódós, és mostanra, még felhős ugyan, de néha már látom a napot..
Azt hiszem már csak a korom kérdése maradt, és nem véletlenül hagytam ezt utoljára… Van egy olyan érzésem hogy idősebb vagyok nála, de nem hiszem hogy ennek lenne bármi jelentősége, tekintve hogy ha a mai este után tényleg lesz kedve bármit is megmutatni, az még mindíg nem jelenti azt, (hogy tegyük fel, hogy véletlenül megbotlok, ami ha rólam van szó, egyátalán nem lenne mégcsak meglepő sem,) ő elkapna, és én természetesen rettentő módon kapaszkodnék a karjába, felnéznék rá, ettől aztán csak pár centire kerülne az arcomtól az arca, és akkor…. Ébresztő!! Tehát akkor ez még mindíg nem jelenti azt hogy azon kívül hogy kedves akar lenni, mást is akarna tőlem.. Tehát mit számít a korom??
-Hát, ami a koromat illeti, huszonkilenc éves vagyok..
Ránézek, de nem tünik úgy hogy a hír különösebben megrázta volna.
Ezen elkezdek gondolkodni, hogy ez most jó rossz, vagy teljesen mindegy? De a kocsi hirtelen megáll..
-Megjöttünk.-mondja…
Lassan lemegy a nap….
Never Too Late?
Koromfekete
2009 április 17. | Szerző: Justme
Semmit nem látok belőled.
Nem jó ez így.. Így nincsenek híreim..
Pedig tudod, én nagyon szeretném hinni, hogy igenis Never Too Late..
Hogy talán mégsem az dönti el a sorsunkat, hova születünk, mikor születünk.
De akkor mi? Ha ezek nem számítanak, akkor hogy lehetséges, hogy ebben az az életben is tudja hogy létezem…
Hogy tényleg, és igazán elvesszek a zöld szemekben, beletúrhassak a kócos hajába, és hallgathassam a lélegzését miközben alszik. Érezhessem a szívdobbanását..
Vagy ezek csak álomképek,és addig szépek amíg csak mi képzeljük el, nem tudva milyen a másik igazából. Hogy őt is megunnánk amikor sokadszorra ébredünk mellette, ismerjük a hibáit, a gyengeségeit, és megszoktuk a zöld szemeket, a kócos hajától megőrülünk,és a szíve is pont úgy ver mint a miénk?
Rómeó és Júlia is megunta volna egymást ha van elég idejük?
Én nagyon, de nagyon szeretném hinni hogy nem!!
Hogy igenis van az a szerelem, ami feltétel nélküli, ahol nem számítanak az együtt töltött évek, mert amikor lopva rápillantasz, még mindíg megdobban a szíved, és eszedbejut mitől is szereted annyira őrülten, és mélyen.. És hogy a hibáit, és gyengeségeit is csak te ismered.. Még mindíg te ébredsz mellette reggel, te fekszel le mellé este, és csak reméled, hogy mellette veszed az utolsó lélegzeted is..
És akkor csak ez számít..
És talán az, hogy hova születsz,és mikor?
Várlak.
Never Too Late?
Azon
2009 április 16. | Szerző: Justme
hogy tulajdonképpen hogy veszem rá magam arra hogy felkejek az ágyból elinduljak dolgozni, hogy egyátalán működjek?
Amikor legszívesebben reggel a kávémmal a kezemben ülnék a kedvenc helyemen, a konyhában, miközben üres tekintettel bámulnék ki egész nap a fejemből.. És csak hagynám hogy az érzéseim győzzenek. Csak legalább egy napra. Kikapcsoni mindent. A külvilágot. A kötelességeket. És csak magammal foglalkozni,ami abban merülne ki hogy csak ülnék üres tekintettel….
Aztán amikor már mindenem fáj, és feszít, már a torkomat szorongatja, felállni, és csak menni, és nem gondolkodni..
Ehelyett, elindulok dolgozni, felveszem az álarcot, és végigcsinálom a napot, bár ezek az érzések nem hagynak, és ezekkel eggyütt kell túlénem…
-Szerettem otthon a hídakat például, szerettem a múzeumokat, ami gondolom nem lep meg, szeretem nézni a vízet este,amikor a fények játszanak rajta, elképzelni hogy miket láthat, szerettem a várost összes arcát, az épületeket nézni reggel amikor ők is éberednek, délután amikor a várossal együtt lüktetnek, de legjobban a várost is este szerettem, mert akkor sokkal könnyebben megnyílik, és mutatja meg hogy milyen is igazából. Szerettem lenézni a városra, és az emberekből csak kicsi foltokat látni..És nagyon szerettem az eldugott kis helyeket, ahol nyugodtan ülhettem, és nem látott senki,mert a fák eltakartak, pedig a város közepén ültem.
Mindez olyan természetességgel jött ki belőlem, hogy én is meglepődtem. Ránéztem,és láttam rajta, hogy szeretné ha folytatnám. Én viszont kezdtem azt érezni hogy egyre több dolgot mondok el, amit nem is akartam. Pedig nem is ismerem..
Never Too Late?
Tegyük fel
2009 április 24. | Szerző: Justme
Mi szerint mindenki a maga szerencséjének a ….
Rendben. Nyilvánvalóan tenni is kell azért ha valamit szeretnél. Ezzel nem vitatkozom. Van azonban amikor az embernek beszűkülnek a lehetőségei. Mert elbénázta a dolgokat. Mert nem tanult például amíg tehette volna. És mert kiröhögte az ezerszer hallott dolgokat. Magadnak tanulsz, neked lesz jobb… De vajon ha élek az összes felkínált lehetőséggel, akkor most jobb lenne?
Mert mi van azokkal a dolgokkal amikért bármit is tennél, tudod hogy akkor sem lenne a tiéd ha nagyon sikeres vagy, ha az összes iskolát elvégezted, amire lehetőséged volt, és mégis kevés vagy mint (legyen itt még egy mondás), mackósajtban a ………
Elhatároztam hogy ha már tényleg itt van, és tényleg úgy tünik hogy velem tölti a pénteket, akkor szeretnék tudni róla mindent amit csak lehet.
-Akkor ma én kérdezek.-mondtam neki továbbra is lehajtott fejjel.
Hirtelen abbahagyta a nevetést, de igenlően bólintott.
Leértünk a ház elé, elindult balra, én mentem mellette, a kutyák meg utánunk. Csendben mentünk egymás mellett, azon gondolkodtam mi is érdekel a legjobban. Már azokból a dolgokból,amiket meg is merek kérdezni tőle. Azt nyilván nem fogom megkérdezni hány nője volt, és hogy lesz-e olyan, hogy láthatom ébredés után, vagy csöpögő csapot szerelve, természetesen a közös konyhánkban a közös..Rájöttem hogy itt lenne az ideje kérdezni végre, és abbahagyni a hülye gondolatokat, amikor végre velem van. Tehát a szokásos sablonkérdéssel kezdtem.
-Mivel foglalkozol? Gondoltam ez egy olyan kérdés amit előbb-utóbb úgyis feltesz az ember a másiknak. Biztonságos terep. Ránéztem, mert nem válaszolt még. A homlokát ráncolta, és mintha azon gondolkodott volna mit is mondjon. Rácáfolva arra amit az előbb gondoltam.
-Hát tudod, több dologgal is foglalkozom.-mondta.
-Azt gondolom észrevetted hogy jó környéken élek, tehát anyagi gondjaim nincsenek. Viszont én még nem tettem fel az összes kérdésemet. -mondta hirtelen.
Mintha nem szeretne erről beszélni. Mintha zavarná ez a kérdés. És mi volt az a szöveg a pénzről? Meg hogy hol lakik? Mintha érdekelne. Nem is ezt kérdeztem. Szerettem volna tovább folytatni ezt a témát.
-Megérkeztünk. Itt a park amit ígértem- mondta, és hirtelen meggyorsította a lépteit…
Never Too Late?
Oldal ajánlása emailben
X